Brazília
Szépség tanga papucsban
Dél-Amerika egyetlen portugál nyelvű országa abban is különbözik a kontinens többi államától, hogy függetlenné válása után előbb monarchiává vált, majd csak azután lett szövetségi köztársaság. Napóleon miatt történt minden, ugyanis a hódító korzikai seregei elől a portugál királyi család 1808-ban a hatalmas gyarmatra menekült. Amikor 1821-ben VI. János hazatért, régensként fiát, a későbbi I. Péter császárt hagyta hátra Brazíliában, aki az elszakadást pártoló mozgalmak élére állva 1822-ben kikiáltotta az ország függetlenségét. A portugálokkal vívott viszonylag rövid függetlenségi háború után a császár 1831-ben Portugáliába utazott beleavatkozni az ottani trónharcokba, így ötéves fia, II. Péter lett az új, egyben az utolsó uralkodó. Őt 15 évesen koronázták császárrá. 1889-ben kénytelen volt lemondani a trónról, és családjával emigrációba vonulni, egy évvel azután, hogy (jóval később, mint a régió más államaiban) eltörölte a gazdaság motorját képező rabszolgaságot. Petrópolisban, a Rio de Janeiro közelében levő, kellemes klímájú, császári rezidenciává alakított város templomában helyezték később örök nyugalomra. Az uralkodói palota jó ideje múzeum, ahová csak a lábbelire húzott hatalmas, puha papucsokkal lehet belépni. A számos német bevándorló lakta városba költözött 1940-ben második feleségével Stefan Zweig, ott lettek öngyilkosok 1942-ben. Sajnos a Zweig-ház messze esik a belvárostól, így nem sikerült meglátogatnom.
Brazíliát méretei (a világ ötödik legnagyobb országa Oroszország, Kanada, USA és Kína után) és földrajzi adottságai (az Amazonas-medence, a Pantanal és más ritkán lakott területek) miatt lehetetlen tüzetesen bejárni. Utam utolsó bő hónapját töltöttem ott, igyekeztem az országra annyira jellemző sokszínűséget meglátni a pálmafás tengerparttól a barokk bányavárosokig, felhőkarcolók uralta metropoliszoktól a macskaköves utcácskákig, a takaros császárvárostól a veszélyes favellákig, a seggrázós szambától a visszafogott bossa nováig. Akárhol is jártam, Tiradentes neve szinte mindenhol szembejött. A brazil Martinovics Ignác igazi nemzeti hős, akinek titkos függetlenségi mozgalmát a nevezetes 1789-es esztendő februárjában leplezték le, a fogorvost (ezt jelenti a neve) pedig kivégezték. Szűkebb pátriájában, Minas Gerais államban különösen nagy kultusza van. Az ő személyét alapvetően egységesen ítéli meg a 217 milliós ország lakossága, ám a puccsokkal és katonai diktatúrákkal tarkított huszadik század politikusaival már más a helyzet. Brazília kipróbálta, milyen egy populista elnök alatt élni, majd egy ciklus után leváltotta Bolsonarót. A politikai megosztottság viszont megmaradt, ez év januárjában Bolsonaro elvakult hívei (kopírozva az Egyesült Államok-beli eseményeket) megostromolták a Nemzeti Kongresszus épületét. Emiatt Brazíliavárosban (Brasília) jelenleg is szigorú biztonsági intézkedések vannak érvényben a kormányzati épületek környékén.
Az átlagos brazil viszont sokkal inkább saját magával törődik, nem a politikával. Igen fontos a szép kinézet, számtalan konditerem van országszerte, sokan mozognak, sportolnak, hogy testüket jó formában tartsák. Sőt, a felnőttek sem érzik szégyennek a fogszabályzó hordását. Ennek pedig szembeszökő eredménye van: ennyi szép embert egy helyen sehol máshol nem láttam. Nem arra kell gondolni, hogy szupermodellek (mint a brazil Gisele Bündchen és Adriana Lima) lepik el Rio utcáit, de külső tekintetében a férfiak és a nők is egy igen magas átlagot hoznak. Szeretik is magukat nézegetni, az egy főre eső szelfik száma is kiemelkedő, különösen látványosságok közelében. A kényszeres önfotózást viszont az emiatt hosszabb várakozásra kényszerítettek kelet-európai ésszel felfoghatatlan nyugalommal, derűs türelemmel viselik. Amúgy is a legtöbb brazil közvetlen és barátságos, könnyen teremt kapcsolatot idegenekkel, akikkel pár perc után már úgy nevetgélnek, mintha ezer éve ismernék egymást. Ennek az élménynek a kiélvezésétől a nyelvi akadályok fosztottak meg: míg spanyolul elégséges és elfogadható módon kommunikáltam, a portugál nyelv alapjait sem sajátítottam el. Az angollal legtöbbször nem sokat értem, de a spanyol sem segített annyit, hogy akár rövid beszélgetésekbe bocsátkozzak.
Az igazi brazil népviselet a tanga papucs (flip-flop), amit a mindent leuraló márka után Havaianasnak neveznek. Viselését az éghajlat szinte egész évben lehetővé teszi az ország jelentős részén. Bevallom, nekem is van ilyen papucsom, zuhanyzáshoz használtam, de a brazilokkal ellentétben hosszabb gyaloglásra nem érzem alkalmasnak. Ők viszont ebben sétálnak, motoroznak, tömegközlekednek, mondhatni életvitelszerűen viselik. Úgy is könnyű felismerni egy brazilt, hogy harákol. Ez a számomra zavaró szokás nem csak a férfiakat jellemzi, kisebb mértékben a nők is gyakorolják. Sok magyarnak a szappanoperák jutnak eszébe Brazíliáról. Párszor elcsíptem ilyesmit a tévében, de a mindennapi focimeccsfogyasztást jóval jellemzőbbnek találtam. Az éttermek, büfék több képernyőt is üzemeltetnek, az utcán járva szembeszökő, hogy milyen sokan követik a brazil bajnoki összecsapásokat. De a Bajnokok Ligája elődöntőit is mindig volt hol megnézni a (helyi idő szerint) délutáni órákban. Sajnos meccsre itt sem jutottam el, pedig a Maracanában a Fluminense – River Plate Copa Libertadores-csoportmeccsre vehettem volna jegyet a vendégszektorba, de én a hazaiak közül akartam volna megtapasztalni a hangulatot és a játékot. Brazíliában sem iható a csapvíz, ám a legtöbb háztartásban vízszűrőt használnak a konyhában, így egy külön csapból mindig feltölthettem a kulacsom. Középületekben pedig ivókutak vannak, melyekből hideg/langyos és jéghideg vizet is ihatunk. Bár kezdenek figyelni a szelektív hulladékgyűjtésre, a boltokban olyan mennyiségben használják a nejlonzacskókat, mintha nem lenne holnap.
Eleinte nem tudtam, mi zavar (nem csak) Rio de Janeiro városában, de később tudatosodott bennem, hogy a végletesség. Az, hogy akár méterekre egymástól tapasztalod meg a fényűző jómódot és a kétségbeejtő elesettséget, szegénységet. Átmenet nincs, minden egyszerre van jelen. Egy időben kellene megismerned, bejárnod a látványosságokat, miközben tegyél úgy, mintha nem lennél turista, hogy ne legyél utcai rablás áldozata. Ez bennem zavart okozott, merthogy bizonyos részeken tényleg nem jó a közbiztonság, és az utcán sokakba bele lehetett látni, hogy potenciális támadók. Szerencsére nem történt velem semmi rossz, de nehéz így az épített környezet szépségeiben elmerülni. Pedig Brazília bővelkedik a lélegzetelállító épületekben. A barokk templomok szerelmesei Ouro Preto bányászvárosában adagolhatják túl magukat, akit viszont a modernista építészet hoz lázba, annak a fővárosba kell ellátogatnia. Az 1960 óta létező Brasília főtervezője egy Le Corbusier-tanítvány, Lúcio Costa, főépítésze Oscar Niemeyer, tájépítésze pedig Roberto Burle Marx volt. Ez a zseniális brazil triumvirátus mert nagyot álmodni (a pénz nem volt akadály, mert Kubitschek elnök presztízsprojektje volt az új főváros), létre is hoztak egy vasbetonba öntött utópiát. Az eltelt 63 évben persze érték jogos és jogtalan kritikák az ország belsejébe épített, repülőgépre/kiterjesztett szárnyú madárra hasonlító települést, ám az 1987 óta világörökségnek számító Brasília valóban különleges és nagyon más, mint bármely dél-amerikai nagyváros.
A Rióban található Portugál Királyi Olvasóterem igazi gyöngyszem: neománuel stílusban épült (a neoreneszánsz és neogótika sajátos portugál változata) 1880–1887 között, homlokzatát Portugáliában készítették ugyanabból a lioz kőből, mint a híres lisszaboni Belém-tornyot. Az igazi gyönyörűség azonban a belsejében fogad. A díszes kialakítású olvasóterem szépsége és a falakat magasan beterítő könyvek mennyisége még az olvasást kevésbé szeretők szívét is megdobogtatja, hát még az enyémet! Niemeyer-épületekből egészen kiműveltem magam, most a Belo Horizonte városában található Assisi Szent Ferenc-templomot emelem ki, mely a Pampulha-tó partján található, nem messze a Mineirão stadiontól, a Cruzeiro otthonától. A hullámos vonalvezetésű, kék színű kápolna minden oldalról másmilyennek tűnik, többszöri körbejárásra készteti az odalátogatót. Én sem tudtam betelni a látványával, pedig az építészeti különlegességével nem is vagyok tisztában. Nagy hatással volt rám a Holnap Múzeumának cethalra emlékeztető épülete is, mely Rio de Janeiróban, a Guanabara-öböl egyik mólóján található. A 2015-ben átadott épületet a spanyol sztárépítész, Santiago Calatrava tervezte, akinek a nevéhez többek közt a valenciai Művészetek városa-komplexum, a bilbaói repülőtér vagy a dublini Samuel Beckett-híd fűződik.
A brazíliai irodalomról nem sokat tudtam odaérkezésemig. A polcomon van Clarice Lispector Minden története, annak e-könyv változatával indítottam ottlétem. Az aránylag rövid novellák egy idő után számomra nagyon egyformának, stílusuk pedig nem éppen olvasóbarátnak bizonyult, így félbehagytam a könyvet. Ekkor következett a huszadik századi brazil irodalom egyik klasszikusa, a rendkívül termékeny, és magyarra is sokszor lefordított Jorge Amado. 1912-ben, Örkénnyel és Ottlikkal született egy évben Bahia államban, otthonának az állam fővárosát, Salvadort tekintette. Erős kommunista meggyőződése műveinek társadalomkritikájában érhető tetten, miközben Bahia állam számunkra egzotikus világát (a salvadori kikötőt vagy épp a kávéültetvényeket) költői, folklorisztikus elemekkel átszőve tárja elénk. Egyik első nagy sikerét, az 1935-ös Zsubiabát olvastam tőle, egy részét épp abban a Salvadorban, ahol jelentős része játszódik. A város nem feledkezett meg nagy szülöttéről, egészalakos köztéri szobra van, illetve két múzeumban is megismerkedhetünk életével és művészetével. Számos művét megfilmesítették, az ezekből befolyt jogdíjakból épített házat magának és élettársának, Zélia Gattainak a város óceánparti kerületében. A ház szobái és udvara is bejárható, engem emlékeztetett Neruda santiagói otthonára. Az óváros szívében működik az Amado Alapítvány kiállítóhelye, mely kevesebb adalékkal járul ugyan hozzá alanya megismeréséhez, de legfelső emeletéről verhetetlen kilátás nyílik a városra.
Hiába töltöttem több mint egy hónapot Brazíliában, maradt bennem hiányérzet, a hatalmas ország sok izgalmas és szép pontjára nem jutottam el (például hajózás az Amazonason, túra a Pantanalban). Ez persze hatványozottan igaz Dél-Amerikára, ahol az útlezárásoktól lebénult közlekedés miatt Perunak csak az északi, kisebb részét láttam, kihagytam a jelenleg kifejezetten veszélyes Venezuelát, Guyanára, Francia Guyanára és Suriname-ra pedig egyszerűen nem maradt idő. Hat hónap hátizsákos utazásnak köszönhetően nem csak Dél-Amerikára, de Magyarországra is másképp tekintek, számtalan élménnyel lettem gazdagabb, miközben megtanultam, hogy sosem késő ehhez hasonló kalandokra elindulni.
(Az útirajz első, kolumbiai része itt olvasható, a második, ecuadori itt, a harmadik, chilei, itt, a negyedik, Argentínával foglalkozó rész itt, az ötödik, Uruguay-ról és Paraguay-ról szóló rész pedig itt érhető el. A hatodik, Bolíviáról szóló írás itt olvasható.)
Hozzászólások